ELŐSZÓ
2004-ben egy képzőművészeti kiállítás megnyitóján úgy fogalmaztam:
a megnyitó az utolsó akadály a művek megismerése előtt. A tömörség
még sokkal indokoltabb, ha saját műve elé ír előszót a szerző.
De egyébként is a választott téma, a XXI. század elejének globális
világa olyan összetett, hogy lényegének bemutatása lehetetlen
egy előszóban. Mindebből fakad: a bevezetőben inkább néhány, a
könyv megírása közben felvetődött, döntésre váró kérdést, gondolatot
érdemes megosztani az olvasóval.
Az egyik, talán legfontosabb az idő és a tér kérdése századunkra
megváltozott új tartalma. Az idő és a tér más, mint a korábbi
évszázadokban volt. Az internet világában nemcsak a világ egyik
pontján megfogalmazott ismeretek jutnak el szinte megszületésük
pillanatában a világ bármely más pontjára, hanem a gazdasági,
a politikai döntések is megszületésük helyétől akár sok ezer mérföldre
is gazdasági vagy politikai valósággá válhatnak. A hatalmi átrendeződések
is felgyorsulhatnak, elválik egymástól a gazdaság kézzelfogható,
termékekben, szolgáltatásokban fizikailag létező reális világa
és a spekulatív tér. Új kapcsolódások, egyensúlyok keletkeznek
és bomolhatnak fel hirtelen. Maga az ember és családja is a megváltozott
idő és a sokszereplős tér új kereteiben él: kötődik országához,
de mindennapi anyagi léte már egy állami, vagy sokkal gyakrabban
transznacionális vállalat eredményétől, tőzsdei szereplésétől,
profitjától függ. Értékrendjében megjelenik neveltetése, környezete,
de a kábel TV-n, az interneten keresztül már az egész globális
világ nyitott, de mégis pontosan meghatározott információ özöne,
ideológiája zúdul rá. Megismerhető és megismertethető-e ez a világ,
megtanítható és megtanulható-e az egyes ember, a közösség, az
ország számára a benne való eligazodás, a valós érdekek, az értékek
és értéktelenségek megkülönböztetése, elutasítása, vagy befogadása?
Hogyan lehet egy ember, egy család, egy ország egyszerre realista,
történelmi múltját őrző, modern, nemzeti, XXI. századi?
Talán minden szakmai könyv legnagyobb kérdése, hogy csupán a
tézisekbe, statisztikai táblázatokba foglalt végeredmény jelenjen-e
meg az olvasó előtt, legyen a könyv tartalma, vagy a gondolatok
megfogalmazásához vezető, saját maga által bejárt utat, a megélt
történéseket, a szakmai pálya lenyomatait is megossza-e a szerző
az olvasóval. Rajtam kívül érdekes-e az olvasónak, ad-e valami
újat a gazdaságtörténet szemléletéhez, vagy éppen a világ hatalmi
összefüggéseinek elemzéséhez az 1956-os napló, vagy a nyolcadik
kerületi ház falára akkor kiragasztott plakát tartalma? Érdekes-e
a KGST már letűnt világának irata, segít-e a XXI. század elejére
globálissá lett világ megismerésében a kínai miniszterelnök jövőképe,
az amerikai transznacionális vállalatok prezentációinak sora,
a kanadai külügyminiszternek átadott szovjet üzenet, közelebb
visz-e a rendszerváltás és az azt követő idő történéseinek megértéséhez
a magyar és külföldi szereplők és szerepek néhány tényének, dokumentumának
(néha csak jelzésszerű, vagy lábjegyzetekbe tett) felidézése?
Valószínűleg szakmai pályám korábbi szakaszaiban, nagyvállalati
vezetőként, vagy a kormányzati munkám mellett írva a könyvet a
tudomány biztosnak vett statisztikáinak, téziseinek, ábráinak
felsorolásánál maradtam volna. Egyetemi tanárként (az elmúlt évek
során a Károli Gáspár Református Egyetemen, a Heller Farkas Főiskolán,
a Pécsi Tudományegyetem doktori iskoláján, időben legelőszőr pedig
a mai Budapesti Corvinus Egyetemen előadásokat tartva) a fiatal
generációval találkozva láttam meg: a tanított, leírt, megkérdőjelezhetetlennek
tartott kinyilatkoztatásokon, konvencionális mutatókon, képleteken,
téziseken túl a gazdaságtörténet, a magyar történelem egyes ismert,
vagy elfeledett pontjait saját maguk önállóan is össze akarják
kapcsolni, vagy szétválasztani, szabadon akarják a múltbeli és
a mai valóságot maguknak megfogalmazni, értelmezni.
Úgy vélem a könyv lehetőséget nyújt az olvasónak (az egyetemi
hallgatónak, a politikusnak, az érdeklődőknek), hogy saját tapasztalataival,
megélt életével, vagy a világról neki tanítottakkal összevesse
a leírtakat, fogadja el, ha úgy érzi utasítsa vissza azokat, vagy
tegye hozzá saját meglátásait.
A XXI. század eleje tartalmában, szerkezetében, meghatározó
erőtereiben más, mint a megelőző századok voltak. Ám így felvetődik
a kérdés: mérhető-e a konvencionális világ konvencionális mutatóival
a globális világ? A válasz: aligha. Mégsem lehet eltekinteni a
már nem konvencionális világ konvencionális mérésének módszerétől.
Ma – mert arra tanítottak, mert tájékozódni és gondolkodni csupán
e gondolatrendszerben tudunk – a gazdaság nagyságát a GDP-vel,
a fejlettség szintjét egy főre jutó mértékével, felzárkózásunkat
az e mutatókban legnagyobb teljesítményt elérőkhöz való viszonyunkban
mérjük, felzárkózási útvonalainkat csak ilyen viszonyulásokban
tudjuk megfogalmazni. A könyv ily módon e konvencionális mutatókkal,
ilyen gondolati rendszer keretében mutathatja csak be a globális
világot. Ám statisztikai adatokat, történelmi tényeket összegyűjtve
és ütköztetve folyamatosan nyomon követi és számon kéri, hogy
az utolérés mércéjévé tett bruttó számok hol adnak jó irányt,
hol jelentenek a világ, Európa, Magyarország számára tévutat,
csupán egy mások által kijelölt célrendszer követését, vagy éppen
hol kapcsolhatók össze az eltérő érdekek.
A globális világ egyszerre szövetvilág és szigetvilág. Szövetvilág,
mivel globális hatalmi tér hálózza be a világ egészét: termékei,
szolgáltatásai, érdekei, értékei előtt nincsenek többé bejárhatatlan
távolságok, országhatárok, nyelvi korlátok, technikai akadályok.
De egyúttal szigetvilág is, mely a korábbi terjeszkedésekkel szemben
sokkalta gyorsabb hatalmi helyfoglalásokat jelenthet. A működőtőke
százmilliárdjainak kihelyezésével leányvállalatok tízezreinek
létrehozásával a hatalmi központoktól messzi távol is új kapcsolódási
pontokat, termelési centrumokat hozhat létre, anélkül, hogy a
földrajzilag közbeeső, „átlépett” területeken gazdasági fejlődés
indulna meg, vagy akár az emberi léthez méltó feltételek alakulnának
ki. A veszély mellett azonban a globalitás lehetőséget is jelent:
a létrejött fejlődési centrumokból, az ott elért növekedésből,
gazdagságból, kultúrából, anyagi javakból és tudásból egyre több
áramolhat tovább először a közelebbi, majd a távolabbi környezetbe.
Így válhat a szigetvilág szövetvilággá. Hosszabb távon a (globális)
világ egyensúlya is csak az erős országok, nemzeti gazdaságok
egyensúlyával, fejlődésével biztosítható. Az erős világnak kiszámítható
és erős Egyesült Államokra, Európai Unióra, Oroszországra, Kínára,
Magyarországra van szüksége és magunknak is egy biztonságos Európára
és azon túli nemzetközi környezetre.
Magyarország számára a nemzetközi szervezetek keretei, a felvett
hitelek, a beáramlott működőtöke, az európai uniós támogatások
jelenthetnek csupán további külső térnyerést és jelenthetik az
elgyengült belső gazdaság megerősödését. Ha kiürülnek az elmaradott
régiók falvai, a községi iskolák, a kultúrát őrző körök, a munkahelyek,
ha a foglalkoztatásban meghatározó szerepet játszó kis- és középvállalatok
továbbra is a hazai gazdaság mellékszereplői maradnak, akkor a
hatalmas infrastrukturális beruházások, a távközlési vonalak,
az energiahálózatok, az új autópályák élettelen „virtuális” pontokat
kötnek össze, vagy csupán a nagy transznacionális vállalatok számára
teremtenek új lehetőségeket, fűzik még szorosabbá az egymás között
már amúgy is meglévő fizikai és logisztikai kapcsolódásukat. Ám
hosszabbtávon a transznacionális vállalatok ésszerű érdekei sem
valósulhatnak meg egy leszakadó, elgyengülő országban. A magyar
oktatás, az egészségügy, a tudomány bővülése és fejlődése nem
képzelhető el bővülő, fejlett belső gazdaság, magas foglalkoztatottság
nélkül, a népesség megtartása is csak a földrajzilag is szétterülő
vállalkozások szövetrendszerébe ágyazva érhető el. Nemcsak remény,
de saját felelősségünk is, hogy a feltételes mondatok lehetőségekké,
a lehetőségek valósággá váljanak.
Budapest, 2008. február
Práger László
