Práger László: Hol állnak a sorompók?
Globalizáció és EU-csatlakozás

2000. szeptember 9. (22. oldal)

„Az Európai Unió 2000 márciusában Lisszabonban hozott döntése egyértelműen a globalizált világ, ezen belül elsősorban az Egyesült Államok felé nyitást jelentette.” Amennyiben az Európai Unió nem teszi meg ezt a lépést, a gazdasági versenyben lemaradva értékeinek megtartása is veszélybe kerülhet. Bár kissé túlzónak tűnik a hasonlat: Nyugat-Európa a görög vagy a római birodalom hajdani bukásához hasonló hanyatló szakaszba juthat.Ugyanakkor a nyitásnak megvolt és megvan a maga kockázata. Valamilyen értékátvétel és értékmegosztás nélkül ez a kapcsolódás – az erőviszonyok miatt – nem valósítható meg. Elsősorban az európai értékeknek és értékrendnek a tartalma vizsgálandó. Eretnek, de valós a kérdés: a XX. század végén létezik-e egységes, legalábbis kereteiben homogénnek mondható európai gazdasági és gazdaságon túlmutató értékrend, vagy csak különböző, sok vonatkozásban eltérő értékvilágok keveredéséről beszélhetünk?Az Európai Unió egyes országaiban a szociális piacgazdaság gazdasági és kulturális, szociális vonásai az uralkodók, de jelen van Európában az amerikai típusú, az úgynevezett washingtoni konszenzusra épülő társadalmi és gazdaságfilozófia is, amely a szociális szempontokat döntően a piacgazdaság mechanizmusaira bízva a liberalizáción, a decentralizáción és valamiféle szabadságelv hirdetésén keresztül próbálja megvalósítani céljait.Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy nem egyszerűen országokból áll az Európai Unió, hanem mellette, vele együtt, sőt benne létezik a vállalatok világa, a Nyugat-Európában működő európai, amerikai és távol-keleti multinacionális vállalatok erőtere. E rövid áttekintésből is kitűnik, hogy az induló kérdés is nehéz: a jelen helyzetben „kinek”, milyen erővonalaknak és értékrendeknek (mihez való) csatlakozásáról vagy nyitásáról lehet beszélni?Nyitás Kelet és Nyugat feléAz Európai Unió keleti nyitása, bővítése és a Nyugat felé való nyitás lehetősége, sőt történelmi kényszere között szoros összefüggés érzékelhető. Nem az történt, mint amikor Kolumbusz kelet felé, India felfedezésére indulva nyugati irányába tévedt, és Amerika földjére lépett. Az Európai Unió keleti és nyugati lépései, azok időzítése tudatos döntés eredménye. Egyrészt egy történelmi – vagy más aspektusból közelítve erkölcsi –, másrészt a versenyképességi kényszer alakította ki a döntések rendjét és sorrendjét.A második világháború után a nyugati hatalmak nem sok lelkiismeret-furdalással engedték át Kelet- és Közép-Európát a szovjet birodalomnak. Az 1956-os magyarországi forradalom idején kétségtelenül korlátozott lehetőségeik keretéig sem mentek el. A vasfüggöny kialakításában a nyugati világ szerepe és felelőssége alapvető. És ebből már következik: az 1989–90-es világpolitikai rendszerváltozás után az újraegyesített világ megvalósulását követően aligha engedhető meg egy újabb vasfüggöny lehúzása. Márpedig a tizenöt tagállamba zárkózó és kereteit lehatároló Európai Unió nem mást jelentene, mint új vasfüggönyt, Európa újbóli kettéosztását. A fejlett Nyugat, az Európai Unió ezért sem térhetett ki a kelet-európai bővítés elől.Kelet-Európa második világháború utáni magára hagyásának azonban nem csak erkölcsi vonatkozásai vannak. Erre vezethető vissza a kelet-európai országok következő négy évtizedének gazdasági és társadalmi történelme. Hogy konkrétabbak legyünk: a jelenlegi kelet-európai állapotok a KGST-be, a Varsói Szerződésbe való „bezárás” eredményei: a környezetvédelem helyzete, az infrastruktúra elmaradottsága és az elsősorban a gazdaságon túli területeken fellelhető örökölt hátrányok mind ennek következményei.Ma az Európai Unió a felvétel feltételeként a tagjelölt országoktól döntően ezeknek, a fejlett világ által létrehozott elmaradásoknak a pótlását követeli meg. Közben megfeledkezik a múltról. A csatlakozni kívánó országokban sürgeti az elmaradások felszámolását, szemrehányást tesz a környezeti károk miatt, a kelet-európai infrastruktúra elmaradottsága miatti – esetenként Nyugat-Európát is hátrányosan érintő – helyzet felszámolását követeli – de eredőjükről hallgat.Az úgynevezett 5+1 fős bővítés első megközelítésre levezethető volt az Európai Unió világhatalmi céljaiból. Több elemzés bizonyította: csak a 15-öknél szélesebb és tágabb földrajzi, gazdasági, politikai, pénzügyi és katonai határok adhatnak egyenlő esélyt az EU-nak az Egyesült Államokkal való versenyben. Ez persze leegyszerűsítés: a területi bővüléssel szemben egy alacsonyabb fejlettségi szintű régió befogadásáról volt szó, amely rövidebb távon még inkább csökkentette volna az Európai Unió versenyképességét.Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy az első körös 5+1 ország esetében egy Nyugat-Európához, sőt az egész globalizált világhoz magasfokúan integrálódott országcsoport bevonásáról van szó. Csak Magyarországot tekintve (Csehország, Lengyelország vagy Szlovénia helyzete sok vonatkozásban hasonló): a külkereskedelemben az európai és a nyugati világ részvétele és térnyerése nagyobb, mint magában az Európai Unióban. A vállalati és a tulajdonosi struktúránkban a külföldi részvétel meghatározó, és nem más a helyzet a pénzügyi szektorban sem. A gazdaságilag, politikailag, stratégiailag fontos területeken a magyar belső nemzeti piac nemzetközi, ha úgy tetszik, európai, ha másként tetszik (vagy nem tetszik), globalizált piaccá vált.Az Európai Unió második – 1999 decemberében a helsinki csúcstalálkozón hozott – keleti bővítési döntése már a menekülés jele is volt. Nyilvánvaló ugyanis, hogy egy, az első lépésben szűkebb keleti bővítés mellett még megtartható az Európai Unió meglévő kohéziója, és rövid időszak alatt biztosítható ezeknek az országoknak a felzárkózása, mert a történelmi (gazdasági, társadalmi és kulturális) múlt e körben biztosítja az integrálódáshoz szükséges homogenitást.A további 5+1 ország bevonása (és ehhez kapcsolódóan Törökország hivatalos jelölt státusának deklarálása) sem kifogásolható semmiféle politikai vagy etikai szempontból, sőt számunkra a határon túli magyarság kapcsolódásának egyetlen lehetőségét adja. (A döntésnél ez viszont aligha volt meghatározó szempont.) Mindez azonban a végső tényen nem változtat: a politikailag rendkívül demokratikus, az Európai Unió nyitottságát hangsúlyozó újabb bővítésnek végső, „letisztított” eredménye egy tartalmában és megvalósulásának időtartamában szinte beláthatatlan Európa-kép és -jövő.Nem tudni, hogy az Európai Unió a halogatásra gondolva hajtotta-e végre a második bővítést. Az viszont valószínű, hogy legalábbis gazdasági, politikai, freudi ösztönök jelen lehettek döntésében. Az unió rövid távon talán fellélegezhetett, de nehezebbé is tette a bővítés egészének végrehajtását. Komoly politikai veszteség nélkül azonban a halogatás taktikája hosszabb ideig már nem tartható fenn: a következő hónapok során, de legkésőbb a 2000. év végén rendezendő nizzai csúcskonferencián az unió nem kerülheti el, hogy az eddigieknél konkrétabban nyilatkozzon a bővítés menetéről. Bármilyen deklaráció történelmi felelősséget hordoz magában.Felszín és mélyA meghatározó kérdések: a keleti bővítés, a globalizált világ felé való nyitás, az értékválasztás. A felszínen jelentkező, a napisajtóban megjelenő „legfontosabb döntési pontok” másodlagosak. Az intézményrendszer megreformálása, egy új döntési rendszer kialakítása, a konszenzusos vagy többségi határozatok helye és aránya, a kis és nagy országok szerepe rendkívül fontos, mégis eltörpül a már felsorolt összefüggések mellett. A két tényezőcsoportot egymás mellé állítva úgy is fogalmazhatunk: a hivatalosan megjelenő „döntő problémák” csupán a külsőséget jelentik. Ebben a helyzetben egy veszélyes sakkjáték is kialakult a tizenöt tagország és a csatlakozásra váró 12+1 ország között. A történelmi felelősséget mindkét fél pontosan érzi és tudja, és ezért minden szavát, döntését, lépését megfontolja. A tét az új Európa kialakítása. A rövidebb távú tét pedig az, hogy ki lesz a győztes, ki tud kivárni, az eseményeket úgy alakítani, hogy a másikra háruljon a történelmi felelősség a csatlakozás megkéséséért, teljes vagy részleges meghiúsulásáért. Nyilvánvalón az egyik félnek kényelmesebb, ha bebizonyítja, hogy a másik éretlen a csatlakozásra, nem tett, de talán nem is akar mindent megtenni a várva várt kibővítés elérésére. De nem lehet sokkal óvatlanabb a másik oldal sem: éberen kell vigyáznia arra, hogy felkészültségében ne legyen kivetnivaló, végső soron pedig politikai döntést jelentsen a csatlakozás időpontjának meghatározása vagy a csatlakozások tényéről való döntés.Belpolitikai „hasznosítás”E játék mindkét oldalon többszereplős. Az Európai Unió maga sem homogén, és a bővítésről való elképzelések, szándékok, célok is eltérők az egyes tagországokban. De ugyanaz a helyzet a csatlakozó országokban is. A tét nem kicsi: nemcsak az európai uniós tagságról, hanem a belpolitikai pozíciók megszerzéséről is szó van a különböző európai uniós szcenáriók megvalósulása esetén.A több évig tartó folyamat során a kelet-közép-európai, csatlakozásra váró országokban a csendesnek nem nevezhető „napi politikai folyamatokon” kívül választásokra is sor kerül. Az európai uniós tagság időpontjának kérdése a csatlakozásra váró országokban a választások előtt nem a felhőtlen konszenzust, hanem a belpolitikai, taktikai megközelítések térnyerését jelenti. A bővítés eddig kialakított (vagy ki nem alakított) szcenáriójából állandósuló nemzetközi, politikai feszültségek és disszonanciák keletkeztek. Ezek mind az EU tagországaiban, mind a csatlakozásra váró országokban jelentkezhetnek: a döntés halogatása bármelyik országban alkalmas a különböző hatalmi csoportoknak belpolitikai „használatra”.Az események, így a bővülés egyes fázisainak és egészének értéke, sikere vagy sikertelensége nem önmagából adódik. A valóságként megjelenő értéket az dönti el, hogy ki tudja megszerezni és elnyerni az „értékelő” pozícióját, erejét és hatalmát. Ez jelentkezhet akár az eredményeket mérő statisztikai mérőszámok megválasztásában, vagy függhet attól, hogy kinek a kezében van az események prezentálásának a hatalma. Ez az információs hatalom határozza meg ugyanis azt, hogy „mi a jó” és „mi a rossz”, mi az eredményes és mi az eredménytelen az EU- csatlakozás folyamatában.Az Európai Unió a keleti bővítéssel párhuzamosan, de attól nem függetlenül kezdte meg az Amerika, a globalizált világ, a Nyugat felé való nyitást.Két hatalmi tér közöttAz EU két hatalmi térség közé került. (Ez akkor is igaz, ha Keletről beszélve egyelőre megfeledkezünk Ukrajnáról és Oroszországról.) Ebben a földrajzi helyzetben bizonyos kiegyenlítő szerep is hárulhat az EU-ra: a tőle keletre elhelyezkedő, csatlakozásra váró országok fejlettsége csupán egyharmadát, egynegyedét éri el az unióénak, míg az Egyesült Államok messze a fejlett európai országok előtt áll, annak ellenére, hogy több alapvető „humán mutatót” tekintve elmaradott.Az elmúlt évek, sőt évtized egyik irányban sem hozott meghatározó mértékű kiegyenlítődést. Az Egyesült Államok esetében növekvő dominanciáról beszélhetünk a világban betöltött szerepét illetően. A világ összes GDP-jéből való részesedése a 90-es évek közepén 25,9 százalék volt, az ezredforduló előtti évben pedig már meghaladta a 30 százalékot.A The Economist 2000. április 22-i számában közreadta a világ versenyképességi indexe alapján kialakított országsorrendet. Az Egyesült Államokat 100-nak véve Németország mutatója alig haladja meg a 60-at, Nagy-Britanniáé valamivel alatta marad, Olaszországé pedig a közölt statisztikai felmérés szerint a 40-et sem éri el.Mind e mögött nemcsak a technika, a technológia fejlesztése területén, hanem a befektetett élőmunkát tekintve is jelentős teljesítmény található. Ismét az Economistot idézem: 2000. január 29-i számában statisztikákkal alátámasztott összeállítást közöl Keményen dolgozó amerikaiak címmel. A leírtak és a statisztikák megdöntik azt az általános nézetet, miszerint a leghosszabb időt a japánok töltik el munkában. Igaz volt ez egy évtizeddel ezelőtt, de 1999-re fordult a helyzet: az élen Amerika áll, ahol egy személy 1950 órát dolgozik évente, míg Japán mutatója valamivel 1900 alatt marad. Sokkal hátrább található Nagy-Britannia, Franciaország és Németország az 1650–1750 óra közé eső teljesítménynyel. A gazdaságra vonatkozó bruttó mutatókon kívül további, a létminőséget jellemző amerikai mutatókat is felsorolhatnánk. Most csak a kérdést tesszük fel: ez az a társadalmi cél és jövőkép, „létstruktúra”, amely felé a világnak és benne az Egyesült Államoknak vagy Európának haladnia kell? Vagy a másik állítás igaz: az emberi lét és tevékenység szerkezetének ilyen amerikai típusú módosítása teszi lehetővé azoknak az egyes embereken felül álló gazdasági-hatalmi céloknak az érvényesülését, amelyeknek a több befektetett munka csupán eszköze? Az átlagok mellett úgy tűnik, ellentétes és nem feltétlenül kedvező folyamatok is lejátszódnak.Csupán egy vonatkozás: miközben az Egyesült Államokban a leggazdagabbak (a lakosság egy százaléka) átlagos jövedelme 1999-re meghaladta a félmillió dollárt, a felső ötödéé pedig százezer dollár fölé került – a két évtizeddel azelőttihez képest 120 százalékos a növekedés –, a legalsó ötöd jövedelme tízezer dollár körüli, és ez reálértékben is csökkenést jelent 1977-hez viszonyítva. Vagyis a gazdagok még gazdagabbakká váltak, a szegények pedig még szegényebbek lettek.Határtalan vállalatvilágAmikor azt írtuk, hogy az Európai Unió egyaránt nyit Kelet-Európa és az Egyesült Államok felé, a felszínt jól megközelítettük, de az állítás belső tartalma nem teljesen igaz. A második világháború után, de különösen az elmúlt egy-másfél évtizedben két különböző világ alakult ki. Az „ország-világok” megmaradása és továbbélése mellett létrejött és egyre erősödik a vállalatok világa. Ez a két világ szorosan egymásba ér, mégis két, nagymértékben eltérő vonal mentén halad.Az „ország-világ”, az országok, de még az integrációk is önmaguk definícióját hajszolják. Folyamatosan keresik határaikat és folyamatosan átrajzolják őket. Az integrációk története a második világháború óta új integrációk létrejöttének, megszűnésének és összeolvadásának sora. Maga az Európai Unió története is a bővülések, a földrajzi határok kiterjesztésének története, amely az EFTA szétesésével, Nagy-Britannia kiválásával és az EGK-hoz való csatlakozásával még a 70-es évek elején elkezdődött. Legutóbbi állomása Ausztria, Svédország és Finnország 1995-ös csatlakozása, majd a keleti bővítés meghirdetése és a globalizált világ felé való (meg nem hirdetett) nyitás.Míg az országokra, integrációkra vonatkozóan a határok megrajzolása és a határok földrajzi kiszélesítése a meghatározó, addig a „vállalatvilág” fejlődését éppen e sajátos rendszer határtalansága alapozza meg. Miközben az Európai Gazdasági Közösség, illetve az Európai Unió büszkén deklarálta folyamatos földrajzi bővülését (de egyúttal mindenkor a földrajzi határokkal való lezártságát is), addig a második világháborút követően a vállalatvilág mindenfajta deklaráció, „bejelentés” nélkül hozta létre egyrészt a saját egyesüléseit, összevonásait és erősödését, másrészt átlépte a társadalmi és politikai létben meghatározó országhatárokat. Miközben a fejlett Európa földrajzi határait próbálta meg hatalma kiszélesítése érdekében újra meg újra kiterjeszteni, elfelejtette, hogy e határokon belül már másfajta világ született, fejlődött ki és vált uralkodóvá.De nem járt máshogyan Magyarország sem: a 80-as évek közepétől kezdve a magyar nemzeti piac is nemzetközi lett. A termelésben, a szolgáltatásban, a kereskedelemben és a pénzügyi szférában meghatározóvá vált a multinacionális vállalatok jelenléte.E határtalan vagy határok nélküli „vállalatvilághoz” alkalmazkodott és hozzájárult a technikai fejlődés is. A XX. század végén a telekommunikáció elért szintjén a komputerek, a mobiltelefonok, az internet világában nemcsak anakronisztikussá válnak régi fogalmak, lezárt körök és körökkel lezárt országok, hanem egy ilyesfajta, a régi terminológiákkal leírható közeg már nem is létezik. A határtalanság, a határok átlépése önmagában is céllá változott, de oly módon, hogy mindez nem véletlen: egy meglévő és e folyamat által erősödő gazdasági-hatalmi tér növekedését jelenti.Ebben az új világban fontos, de a korábbiaktól már eltérő dimenziót kapott az integrálódás folyamata, az országok deklarált közösségének kimondása vagy léte. A fejlett Európa sem egyszerűen Kelet-Európa egyes országaival találhatja meg a kapcsolódásokat. Önmagával együtt kell ezeket az országokat valamilyen egymást segítő gazdasági, társadalmi, szociális és kulturális körben bevonnia a világ új gazdasági-politikai szövetrendszerébe. Ebben az újfajta integrálódásban a korábbiaknál is fontosabb az egyes nemzetek értékrendje, kultúrája, önmeghatározása, mert a már nemzetközivé vált országhatárokon belül sincs más homogén kohéziós erő.Az Európai Unió a keleti bővülés átgondolásánál, de még inkább a 2000 márciusában Lisszabonban hozott döntésénél a globalizált világ felé való nyitásakor feltehetően a világ új összefüggéseit is átgondolta. Magyarország számára az jelenthet előnyt, hogy egyes felmérések szerint hazánk tudáspotenciálja a magasabbak közé tartozik. A felvetődő kérdések a következők: milyen célok érdekében mozgósítható ez a humán tőke és tudáshatalom? És mennyire képes felülemelkedni „kinn” és „benn”, a nemzetközi és a belpolitikai terepen egy, csupán a kizárólagos hatalom birtoklását középpontba állító gyakorlaton?

vissza

Nyomtatható változat