MAGYAR HÍRLAP   
1995. július 3.,hétfő
Práger László
Személyes emlékezés egy évtized után
Egy hét Li Penggel Budapesten

 Csaknem egy évtizede, 1985. május 27-én, hétfőn este Marjai József miniszterelnök-helyettes meghívására hivatalos látogatásra Budapestre érkezett Li Peng, a Kínai Népköztársaság miniszterelnök-helyettese. A miniszterelnök-helyettesből azóta a föld legnépesebb országának miniszterelnöke lett. Talán szubjektív vagyok: reggeltől estig velük töltöttem a szűk egy hetet, a híreket ma is a Li Pengtől kapott kis kínai zsebrádión hallgatom. Nyilván csak az elfogultság vádjával előre számolva van értelme visszaemlékezni tíz évvel ezelőttre. Dokumentumokat, emlékeket, tényeket szeretnék egymás mellé illeszteni a mostani írásban, elemzésre, áttekintésre, véleményalkotásra.

 

 

A Parlament előtt. Paksra indulva

 Li Penggel 1985. június 1.

(A tíz évvel később,

1995-ben a miniszterelnök által

a  szerzőnek  dedikált, a Magyar Hírlap

 cikkében szereplő közös  kép)

 

 

 

 

Kína 1995 elején szinte minden nap a világsajtó valamilyen orgánumának első oldalán szerepel. Mindez nem csoda, nem csupán Kína világhatalmi szerepe miatt nem az, hanem az elmúlt évtizedben vagy éppen az elmúlt években megtett gazdasági fejlődését tekintve sem.

 

A növekedés határai

 

A kínai GDP egy évtized alatt csaknem 2,5-szeresére nőtt, s az ütem az elmúlt három év során felgyorsult. 1993-ban és 1994-ben is 10 százalékot meghaladó GDP-növekedés mellett 1994 decemberében az ipari termelés már 22 százalékkal volt az egy

évvel korábbi felett. Nem véletlen, hogy Li-Peng kínai miniszterelnök a népi gyűlés idei ülésszakának megnyitása

alkalmából már a túlfűtött növekedés visszafogását fogalmazta meg célul, amely növekedést persze kellemetlen kísérőjelenségek, így például a rendkívül magas, 20 százalékot meghaladó infláció is kísér.

 

Egy dolog általában jellemző a Kínáról írt cikkekre: akár a legobjektívebbnek tekintett keleti vagy nyugati politikai vagy gazdasági lapok véleménye mögött is általában a szubjektív hang mindig megtalálható. Úgy érzem: a nagy nyugati, de a keleti lapok sem tudnak Kínáról írva az előítéletektől, a talán tévesen gyártott jövőképektől megszabadulni. De valószínűleg nem is akarnak. A mai erőst elismerik, a gyengével nem foglalkoznak, az erősödőt, a meghatározóvá válót nehezen fogadják el. Ám a tények nem változnak a véleményektől. A legtöbb kimutatás szerint a vásárlóerő paritása alapján már a világ második legnagyobb gazdasági hatalmává nőtt Kína – 1200 milliós lakosságával – semmilyen kapcsolódást vagy elzárkózást nem tehet semlegessé. Kína nem is a jövőben, de már a jelenben is létező vetélytárssá vált a legnagyobb gazdasági hatalmak számára is. Ebből adódik a politikai, gazdasági döntési dilemma: a nagy gazdasági hatalmak ugyanúgy mérlegelik a megállíthatatlan gazdasági vetélytárs segítését, erősítését, mint esetenként a vele való kapcsolatok kizárását, amely azonban hosszú távon veszélyesen visszaüthet. Ma tény: Kína egyre inkább elszívja a működőtőkét a kelet-közép-európai országok elől.

 

Kínát átgondolni, leírni csak sokkötetes enciklopédiában lehet, és minden fejezet, sor, kötetsor után talán megmarad Max Frisch, a híres drámaíró mondása: "kevésbé félünk az atombombától, mint attól, hogy nem tudjuk, mi Kína célja". Magam inkább hatásos írói fordulatnak, mintsem valóságnak érzem a mondatot. De ehhez a véleményhez egy évtized emlékei és tényei is hozzátartoznak.

 

A gazdaságért felelős kínai miniszterelnök-helyettes, Li Peng pontosan tíz évvel ezelőtti budapesti látogatásának célját a felszínen maradva látszólag egyszerűen össze lehet foglalni: a kétoldalú forgalom indokolatlanul alacsony szintű. Ám a látogatás valóságos célja ennél lényegesen mélyebb összefüggésekben érthető meg. Li Peng 1985-ös látogatása előtt Marjai József miniszterelnök-helyettes már 1984-ben találkozott Kínában a legfelsőbb vezetőkkel, sőt 1980-tól kezdve – tudatosan a nyilvánosság "háta mögött" – kínai közgazdászok, gazdaságpolitikusok folyamatosan konzultálnak a magyar reformerekkel. Marjai Józsefet – ahogy ma elmondja nekem – ezért mind szovjet részről, mind a "magyar balról" folyamatos támadások érték.  Mind Pekingben, mind Moszkvában egyaránt tudták, utóbbi helyről megfelelő vonalakon érzékeltették is: a KGST-ből és a Varsói Szerződésből egyre inkább "kilógó" Magyarország és az Egyesült Államok mellett vagy után a Szovjetunió másik nagy vetélytársának, Kínának erősödő kapcsolatai messze túlmutatnak egy egyszerű kétoldalú együttműködés keretein.

 

A magyar–kínai kereskedelmi forgalom 1980–84 között igen alacsony szintű volt. Az export és import együttesen egyik évben sem érte el a százmillió dollárt. Ez az alacsony forgalmi szint volt az egyik mozgatója, hogy a két ország deklaráltan is szorosabbra fűzze kereskedelmi kapcsolatait. Volt azonban egy másik, ennél sokkalta fontosabb ok is: Magyarország és Kína az 1980-as évek elején-közepén egyszerre jutott el a nagyobb nyitottság követelésének nemcsak gondolatához, de megvalósításához is. A magyar vezetés számára egy erősebb kínai kapcsolat bizonyos egyensúlyt jelenthetett a Szovjetunióval vagy a KGST-vel szemben és Kína politikájába is szervesen kapcsolódhatott az akkor vezető reformországnak számító Magyarországgal való szorosabb kapcsolat. E nem véletlen belpolitikai és a külső nyitást célzó előzetes megállapodások vezettek arra, hogy 1984. június 25-én Budapesten létrejött a két ország között a Kereskedelmi-Műszaki és Tudományos Bizottság.

 

 

Bezárkózás és nyitás

 

1985 közepén már komolyan foglalkoztam Magyarország gazdasági nyitásának kérdésével. Nem csupán "önmagában" érdekelt a (később akadémiai doktorátusom alapját is adó) téma: a minisztertanács közgazdasági főosztályvezetőjeként hozzám tartozott a külkereskedelem, a pénzügyi rendszer fejlesztése és az akadémia. (Így kerültem közel Berend T. Ivánhoz, az akadémia akkori elnökéhez, a Bognár József vezette Világgazdasági Kutatóintézethez, a nyitottság elméletével foglalkozó Kádár Bélához vagy Palánkai Tiborhoz, Simai Mihályhoz. Ez a közgazdasági háttér adta azt az elhatározásomat, hogy a gyakorlati lépések mellett elméletben is meg kell fogalmazni (és majd megvalósítani) a nyitottság szélesebb, a gazdaságon túlmutató rendszerét.

 

Erről sok elemzést készítettem az akadémia és a függetlenedő kutatóintézetek eredményeit is felhasználva Marjai József miniszterelnök-helyettesnek.

 

Valószínűleg kibővített nyitottsággondolataim és munkám figyelembevételével bízott meg Marjai József Li Peng 1985. május 27. és június 1-je közötti egyhetes látogatásának, a lehetséges céloknak az áttekintésével, bár egyáltalában nem voltam – és lettem – Kína-szakértő. A racionális, "mindennapi" előrelépési, kapcsolatteremtési lehetőségek megfogalmazása előtt azonban annyi biztos volt: a látszólagos bezárkózás valójában a kínai nyitás taktikája csupán, amely kettősség történelmük egészén végigvonult.

 

Az 1985-ös látogatás

 

Li Peng hétfőn este érkezett. Délután Marjai József, aki a leginkább részletekbe menő, látszólag sokszor aprólékos döntései közben is mindig a rész és egész kapcsolatát kereste, mint a kormányban a gazdasági ügyekért felelős vezető, szokása szerint összehívta az illetékes minisztereket. (Marjai József e kormányzati hatalmat a párt gazdasági túlsúlyával szemben tudatosan építette ki, lemondva bizonyos pártvezetési – például PB-tagsági – ambíciókról, amely egy korlátozott függetlenséget is jelentett számára, bár talán egyúttal hatáskörét is szűkítette).

 

Emlékeim szerint ott volt a megbeszélésen Veress Péter külkereskedelmi, Várkonyi Péter külügy-, Váncsa Jenő mezőgazdasági, Hetényi István pénzügyminiszter, Tétényi Pál, az OMFB elnöke, Bartha Ferenc, az NGKT vezetője.

 

Marjai József szokásos, a napi kérdéseket gazdaságpolitikai, politikai, filozófiai eszmefuttatásokkal tarkító stílusában kifejtette, hogy a mostani tárgyalások alapja az ötéves kereskedelmi megállapodás, de ennél többről van szó. Kétségtelen volt, hogy a külpolitika és a gazdasági súlypontok változása, a szovjet belső fejlemények, de a szovjet–amerikai viszony alakulása is egy aktívabb kínai szerepet fog jelenteni Európában, és az ázsiai térségben is. Az is látszódott, hogy valamiféle, abban az időben még erőltetett, el nem érkezett, a kínai belső gazdaság fejlettsége által alá nem támasztott politikai világszerep erőltetése helyett Kína egyre inkább belső reálgazdasági fejlődését helyezi előtérbe. Felismerték, hogy a gazdaság erősödése csak reformokkal oldható meg, amelyben a magyar gyakorlat érdekes lehet. Az is vélhető volt, hogy talán még nálunk is élesebben fogalmazódik meg Kínában a nyugati fejlett gazdaságokhoz, technológiákhoz való nyitás szükségessége. Mindez belső stabilitás mellett valósítható meg, amely csak mérsékelt differenciálást enged, de ebben a hatalmas országban még fontosabb a munkalehetőségek, a megélhetéshez szükséges mezőgazdasági eredmények biztosítása. Ahogy most, tíz évvel később Marjai Józseffel beszélgetve látom: Kína számára a magyar reformokban elsősorban a szövetkezeti mozgalomban kialakuló "eszmerendszer" volt a leginkább figyelemre érdemes. Számukra a magyar szövetkezeti reformban megvalósult az egyén, a család, a kollektíva, a fejlett technológia és az egyéni erőfeszítés egysége.

 

A miniszterek távozása után, a három órára a Parlamentbe érkező Ma Li nagykövettel már csak Marjai Józseffel hárman maradva egyeztettük a végleges programot.

 

Kedden a nagykövettel és a kínai delegáció tagjával, Csien Csi-Csen akkori külügyminiszter-helyettessel még két különleges programról váltottunk szót, melyek közül az egyik nem szerepelt a hivatalos látogatás listáján. Ez a paksi atomerőmű meglátogatása volt (előre nem bejelentve, a legszűkebb körben). A másik a magyar reformközgazdászok és Li Peng lehetőleg kötetlen "összehozása". Ez – ma is úgy vélem – több volt egy egyszeri ötletnél: mint már említettem, a két ország (ugyan egymástól sok ponton eltérő) sajátos reformtörekvései erősítették egymást, és elősegítettek egy olyan folyamatot, amely a világtörténelmi változásokhoz is elvezetett végül.

 

Kedd délelőtt telefonon hívtam Berend T. Ivánt, az MTA elnökét: neki tetszett az ötlet, egy villásreggelit gondoltunk legalkalmasabbnak, amelyre a kormány vendégházában sor is került.

 

Hétfőn este megérkezett a kínai delegáció. A keddi megbeszélésen Marjai József át is adja a miniszterelnöknek a szót. Javasolja, hogy ne a kereskedelmi megállapodás részletei legyen fő témánk, hanem az átfogóbb összefüggéseket tekintsük át, amelyek nagyobb keretekben meghatározhatják az együttműködés vonalait. (Külön elemzés tárgya lehet, hogy az akkor már öt éve tartó magyar–kínai "reformgondolatcserék" végül is miképpen hatottak a ma és a jövőben méginkább világhatalom Kína vezetőinek, politikusainak, közgazdászának gondolkodására. Egy valószínűleg biztonsággal állítható: a magyar vezetés egy szűk köre alapvetően hozzájárult Kína jövőképe kialakításához. )

 

Li Peng – jegyzeteimben meglévő – első két mondata: "Reformok nélkül Kína nem tudott volna és a jövőben sem tud előrehaladni", majd figyelmesen vendéglátóját idézi: "Marjai József mondta egy éve: reformokra akkor a legalkalmasabb az idő, ha felmenő, fejlődő szakaszban van a gazdaság, mert a reform rövid távon nemcsak ad, hanem energiákat is kivon és leköt. Marjai József (ma 1995-ben) hozzáteszi emlékezve: 1984-ben Kínában azt is hangsúlyozta, hogy a fejlődés, a "gondtalan, felfelé vezető út" sem feledtetheti el soha, hogy e szakaszokban is legfontosabb a transzformáció folytatása. A transzformáció terhe ekkor jobban viselhető, ugyanakkor tény, hogy a reformra való késztetés ilyenkor kisebb.

 

Lehet, hogy csak a szocialista keretek között tartott reformkoncepció filozófiai alábástyázása, lehet, hogy egy tudatosan kiegyensúlyozott politika vagy politikai szerep indoklása, mindenesetre tény, hogy Li Peng rendkívül hangsúllyal jelenti ki: egy Kínához hasonló, földrésznyi országban a fokozatosság összehasonlíthatatlanul fontosabb, mint egy más nagyságrendű gazdasági hatalom esetén. Egy nagy országban az eredmények elérése és megtartása talán nehezebb, a túl gyors fejlődéssel a problémák is extrapolálódnak. A fokozatosság szükségessége egyaránt vonatkozik a gazdaság egészének növekedésére, a struktúraváltásra, a reformokra is.

 

Li Peng számokat isemlít. Fejtegetése szerint az ezredfordulóig a kínai GDP évi növekedésének nem szabad meghaladnia átlagban a 7 százalékot, mert egy ezt meghaladó mérték lényeges egyensúlyzavarokat hozhat létre. (Tíz év előttről a mába visszatérve: az elmúlt évek 10 százalékon felüli GDP-növekedése az árliberalizációval is erősítve 20-30 százalék közötti inflációt hozott Kínában, a külső adósság is meghaladta a 100 milliárd dollárt, bár a tartalékok is 50 milliárd USD fölé emelkedtek 1994-ben. )

 

Termelés, energia, szállítás, mezőgazdaság

 

Nemcsak az önálló független külpolitika háttere, de a belső stabilitás alapeleme is ebben a tíz évvel ezelőtti beszédben az ezermilliós (mára 1200 milliós) lakosság ellátása. Már megfogalmazódik a népességnövekedés kordában tartásának szükségessége és a mezőgazdasági önellátás biztosítása is.

 

Hogy Kína az ezredfordulóra megközelíthesse-elérje Németország és Japán gazdasági potenciálját, elkerülhetetlen a nyitás, melynek politikáját már meghirdették. Jegyzeteim lapozgatva most, 1995-ben úgy érzem, hogy a tenger menti szabadkereskedelmi övezetek létrehozása egyszerre szolgálta a fejlődés dinamizálását a földrajzilag is legoptimálisabb pontokon, másrészt az óhatatlanul kialakuló differenciákat bizonyos mértékben tudatosan igyekeztek "kiemelni" és kissé semlegesíteni a földrésznyi ország egészéről.

 

A rész és egész

 

A tenger menti gyors fejlődés lehetőségének ki nem használása tévedés lett volna, de bele kellett kalkulálni a belső tartományok ideiglenes leszakadását, a szakadék mélyülését.

 

1994-ben a tizenegy tengerparti tartományból kilenc nemzeti jövedelme az országátlag felett volt, a tizenkilenc belső, "szárazföldi" tartományból tizenhat az átlag alatti. Közgazdászként aligha tévedek, ha leírom: e részfeszültségeket, az egész érdekében vállalni kellett, emellett a földrajzilag differenciált gyorsabb fejlődés hosszú távon részben az ország egészére is "teríthető" lesz.

 

A központ – így Li Peng 1985-ben – tudatosan magánál tart feladatokat és tudatosan lemond sok más, korábban központi hatalomról a provinciák javára, mert az országrészek, a nagyvárosok fejlődése révén biztosítható az ország egészének előmozdulása is.

 

Tíz évvel ezelőtti jegyzetem olvasva, Li Peng kijelenti: ha a nyugati technika, menedzsment párosulva a kínai mentalitással, szorgalommal találkozni tud, 2000 felé Kína Japán és Németország gazdasági potenciálját elérheti. De nemcsak – mondta – az abszolút, a bruttó nagyságrend érdekes, a hatalmas népességszám miatt az egyes emberek életszínvonaláról is gondoskodni kell. Sokkal könnyebb a legnagyobb két-három hatalom közé érnünk, és sokkal nehezebb, hogy az egy főre jutó GDP-ben kikerüljünk a világ alacsony szintű egyharmadából – mondta. Kína árfolyamon számolt 425 USD-s egy főre jutó GDP-je helyett 1994-ben a Világbank vásárlóerő-paritáson számított adatai szerint a szám 3500 USD, azaz Magyarországéhoz csaknem hasonló. Ez az érték is vitatható, ám visszafogottabb számítások szerint is 2000 USD/fő az elért szint. E számokkal pedig a teljes GDP-t tekintve Kína a világ második-harmadik gazdasági hatalma.

 

Visszatérve 1985-re az akkori magyar és kínai "nyitottságnézetek" egyezőek vagy hasonlóak: a kereskedelmi nyitás az első fázis, az áruk cseréje önmagában is a technológiák, humán kapcsolatok cseréjét jelenti, de szükségesek a direktebb formák, a kooperációk, a közös vállalatok, az integrálódás magasabb szintjei.

 

Sok mindent ki lehetne még jegyzetelni ma, 1995-ben az akkori, 1985-ös jegyzeteimből. Csak egy további területtel teszem.

 

Az akkori miniszterelnök-helyettes szól a morális kérdések fontosságáról. (Hallom a választ az 1989-es Tienanmen téri tüntetés elfojtásáról, az állami korrupcióról. Mindezek tények, melyek nem másítják meg más tények létezését. ) Li Peng az állami bürokrácián belüli morál erősítéséről is szól, de inkább a nagyvállalati vezetőiket említi. Szó szerint: "nem ritka, hogy a veszteséges vállalatok vezetői nagy prémiumokra hitelt kértek és kaptak, fizettek ki maguknak és másoknak". Mindez nemcsak gazdasági, hanem azon túli kérdés is.

 

1985. június 1-jén, szombaton 10 órakor Li Peng és Marjai József aláírta az 1986–90-re szóló, hosszú lejáratú kereskedelmi egyezményt. A parlament lépcsőjén jövünk le, a kocsik már várnak a külön beiktatott paksi atomerőmű-látogatásra.

 

Ránézve a tíz év előtti képre, melyet Li Peng aláírásával és a Kínába szóló meghívással együtt adnak át számomra 1995-ben a kínai budapesti nagykövetségen, 1995 közepén végiggondolom: mi az, amit elindított az a tíz évvel ezelőtti látogatás nálunk, Kínában és egy kicsit a világban is, és mi az, amit külön-külön vagy együtt értünk vagy mulasztottunk el. Feltehető a kérdés, hol tart Kína és hol tart Magyarország tíz év után 1995-ben. E kérdéshez hozzáilleszthető, a múltnál fontosabb: merre felé tervezünk menni és tudunk jutni a méltatlanul elhalványult közös pontokon és külön-külön, a következő évtizedben. De ez már egy újabb történet.