Az Economist Intelligence Unit közgazdászainak adatai szerint Magyarországnak harmincnégy évre van szüksége az EU-tizenötök fejlettségének eléréséhez a nagyobb növekedési ráta megtartása mellett is. A semmitmondó puszta számok mögött valóságos kérdések húzódnak. Az elérendő célpont nem világos, tartalma nem definiált: az Európai Unió történetének válságos szakaszát élve maga is jövőjét és céljait keresi. A GDP és az egy főre számított fejlettségi átlag elfedi a teljesítményt uraló tulajdon szerkezetét, eltakarja a létrejött nyereségből, a megtermelt jövedelemből való részesedés végletesen szélsőségessé vált különbségeit. És meghatározó: a rendszerváltás másfél évtizede után a mai Magyarország milyen gazdasági és szociális helyzetből, az ország, a nemzet milyen anyagi és lelkiállapotából kezdheti építeni a napi politikai küzdelmek lezárultával, 2006 nyarától felzárkózási pályáját.

A 22-es csapdája

Lehet, hogy meglepő, de a jelenértékelés kérdésében már-már konszenzus alakult ki a különböző közgazdászok között. Az infláció kivételével nem tudunk olyan gazdasági mutatót találni, ami kedvező lenne – fogalmazta meg korábban Surányi György. Bokros Lajos szerint a gazdaságban nincs benne az a növekedés, amit az adócsökkentés tervezői várnak. Csaba László professzor költségvetéshez kapcsolódó képe: a kiadási populizmust még a bevételi populizmus is kiegészíti.
A maastrichti kritériumoktól való eltávolodásunkat látva Szájer József a 22-es csapdáját említi. A konvergenciakritériumoktól való végletes eltávolodásunk tény. A magyar államháztartási hiány az EU 25-ök átlagának kétszerese, a devizában fennálló államadósság több mint huszonöt százalékkal magasabb a múlt év elejinél, az ikerdeficit nyomása erősödő. A csapda: a gazdaság (benne az államháztartás, az elosztás) szerkezetének kikerülhetetlen átalakítási folyamata a következő években nehezen viselné el a kritériumokba való beszorítottságot, viszont az euróövezeti tagságról való lekésésünk a további térvesztés veszélyét jelenthetné a közép-európai régióban.

Kitörés a kettészakadt gazdaságból

A biztonságos jövő kialakítását talán minden korábbinál bizonytalanabb külső és belső feltételek mellett kell megkezdeni. Az egyik oldalon a gazdasági és pénzügyi erők hatalma soha nem látott gyorsasággal terjeszkedik, a másik oldalon az el- és leszakadás végletes szakadéka mélyül. A világ spekulatív tőkemozgása eléri az évi 400 ezer milliárd dollárt, ami a többé-kevésbé még kézzelfogható, ám önmagában is az anyagi termeléstől elszakadó GDP nagyságának tízszerese. Magyarországon a BUX 2005. július 20-án történetében először átlépte a húszezer forintos lélektani határt, értéke 1995 végén csupán 1530 pont volt. A pesti tőzsdeindex alig több mint egy év alatt megduplázta értékét, a börze napi forgalma nem ritkán a 20-30 milliárdot is meghaladja, de a féktelen elszakadó szárnyalás a kötöttség nélküli külföldi tőke kimozdulásának lehetőségét is magában hordozza.
A magyarországi bankok adózás utáni nyeresége 2004-ben majd’ 60 százalékos növekedéssel 275 milliárd forintot ért el. A termelés és a pénzvilág (nem párhuzamos) pályájának ténye mellett a gazdasági terek megosztása is alapvető. Boros Imre írja, hogy a rendszerváltáskori nagy magyar vegyipari, gyógyszeripari, gépgyártó cégeink, de akár pénzintézeteink némelyike egy átlátható privatizáció mellett ma a tőzsdén (a gazdaságban) meghatározó forgalmat lebonyolító magyar vállalatok, intézmények lehetnének.
Lóránt Károly megállapítása: a jelentősnek mondható, évi négy százalék feletti gazdasági növekedésünk mögött fele részben az országban megtelepedett multinacionális cégek exporttevékenysége áll, és egy ugyancsak meghatározó rész a nagy áruházláncokhoz köthető. Az egyensúlyhiány, az államadósság nem abból adódik, hogy „az állam túl sokat költene egészségügyre vagy oktatásra, hanem abból, hogy a hazai vállalati szféra összeomlása miatt elégtelen a költségvetés jövedelme”.
Ám a gondok oka messze nem maga a külföldi (túl)súlyos jelenlét, hanem az, hogy a kettészakadt hazai gazdaság magyar tulajdonú része erőtlen, stagnál, a kiugró vállalati teljesítmények szinte egyediek. Székely Péter, a sikeres Transelektro-csoport elnöke szerint el kell érnünk, hogy a magyar vállalkozók ne csak fehér négerként, hanem lehetőleg fővállalkozóként is szerepeljenek.

A növekedés elfelejtett kérdése: kinek az erősödése?

A belső tulajdonviszonyok helyzete, a külföldi és a magyar szerepek felosztása és mindkettőnek a (hatalmi) szerkezete elsősorban nem érzelmi kérdés. Eldönti, hogy a túlmisztifikált és tartalmában is sok bizonytalanságot hordozó GDP bármilyen növekedése kinek az erősödését, versenyképessége növelését, végső soron a felzárkózását jelenti. Mellár Tamás a fejlett Nyugat utolérésének elemzésekor nem véletlenül emeli ki, hogy az elmúlt évek tapasztalatai alapján a GDP növekményének 70-80 százalékát a külföldi tőke hozta létre.
Úgy vélem, mindebből az is következik, hogy a külföldi működő tőke, a külföldi többségű vállalatok és pénzpiaci intézmények ma már a magyarországi gazdaság jelenének és jövőjének minden kormányzat számára kikerülhetetlen, meghatározó részei. Ám mindaddig, amíg nem jön létre a magyar gazdaságba és létbe való tényleges, szerves beépülésük, a profitérdekek miatt bármikor a magyarországinál kedvezőbb versenyterepet választhatnak. Ez a helyzet, a magyar vállalatok, kis- és középvállalkozások gyengeségével, vagy éppen az államadósság, az egyensúlyhiány tényével párosulva nemcsak folyamatos, erős alkupozíciót jelent számukra, hanem bizonytalansági tényezőt is a magyar gazdaságnak, a mindennapok emberének.
Mellár Tamás elemzése alapján az éves négy százalék körüli teljes GDP-növekmény mellett a hazai tulajdontöbbségű termelés csak 1,3 százalékkal bővült. Mivel „a külföldi tulajdonosi többségű vállalkozásoknál a tőke-munka arány sokkal magasabb, mint hazai társaiknál” már kikövetkeztethető: a vállalkozói nyereségek nagyobb arányban nőnek, mint a munkajövedelmek. A (minimál)bérek markáns növelésével az előző kormány éppen azt vállalta, hogy a megszégyenítően alacsony hazai bérszínvonalra épített magyarországi globális, tőkebefogadó versenyképesség egyoldalú hangsúlyozásával szemben az ország gazdasági bővülése növekvő részét visszaadja a megtermelésében részt vettek számára. Márpedig saját nemzeti felzárkózásunk egyik igazi alapeleme ez. De ebből a célból vezethető le a magyar kis- és középvállalatok (és általában a magyar vállalatok) támogatásának, a foglalkoztatás növelésének, a regionális különbségek csökkentésének a Széchenyi-tervben korábban megfogalmazott célja és gyakorlata is.

Hasonulás vagy harmonizáció

Az utolérés, a felzárkózás rövidebb távú vagy akár harmincnégy évre szóló vonalai nyilvánvalóan könnyebben felrajzolhatók, ha van olyan már bejárt pálya, amely követhető, amelynek értékei, céljai elfogadhatók, eredményei a nemzet vagyonának növelésébe bevonhatók. Azaz, ha a külső terekkel való harmonizálást, de nem a hasonulást, a beolvadást, vagy éppen a határok nélküli feloldódást készítik elő. Úgy tűnik, a XXI. század elején ilyen pálya önmagától és önmagában nincs.
Az Európai Unió és az USA egy évtizeden belüli utolérését célul tűző lisszaboni álma meghiúsult. Sikeres azért sem lehetett, mert maga az Egyesült Államok is keresi helyét és biztonságát a globálissá lett világban és e bizonytalanság belső viszonyaira is kihat, vagy abból is származik. Az Egyesült Államokban tevékenykedő volt magyar akadémiai elnök, Berend T. Iván meglátása szerint „… a leggazdagabb laissez faire-országban, az Egyesült Államokban is mintegy 40-50 millió ember egészségbiztosítás és megfelelő oktatási feltételek nélkül, öregségében nyugdíj nélkül messze lemarad a prosperáló többség mögött. (…) A banktevékenység és az egész piaci gazdaság negatív társadalmi következményeit (…) nem az »uzsorás« bankok megfékezésével, hanem csakis a szabályozott piac állami újraelosztó politikájával, a jóléti állam gyakorlatával lehet eredményesen ellensúlyozni”.
Ám egy további okból sem lehetett egyértelműen sikeres a lisszaboni út. Az EU a versenyt úgy akarta felvenni, hogy eltérő történelmi hagyományokkal, még elégtelen kohézióval, egymást erősítő, de különböző nemzeti kultúrákkal, gazdaságokkal, hasonló, de nem azonos értékekkel egyszerűen másolni akarta az Egyesült Államok (saját számára sok mindenben sikeres) irányítási, intézményi, társadalomszervezési rendszerét.
Az európai alkotmányszerződés francia és holland leszavazása éppúgy példa a nemzeti szerepek újraerősödésére, az Európa előtt álló jövő összetettségére, mint a szociális piaci modell, a versenyképesség és az állami szerepvállalás mértékének vitái és politikai következményei Németországban, az új lengyel elnök, Kaczynski a nemzeti érdekérvényesítés szerepét hangsúlyozó kijelentései, vagy a további bővítésekről, a költségvetésről folytatott viták.

A törlesztenivaló nem csak az államadósság

Ebben az uniós tagként már külsőnek nem nevezhető környezetben, a kereteket, de egyben hozzáadott forrásokat is jelentő közegben kell megfogalmazni a globális világhoz, a fejlett Európához való felzárkózásunk tartalmát, saját céljainkat. Mindezt úgy, hogy „az állam a legrosszabb tulajdonos” általánosító eszményéből levezetett, történelmileg túlhajtott privatizáció a végletekig leszűkítette a nemzeti gazdaságpolitika mozgásterét. A magasabb növekedési pálya által létrehozott hozamnövekedés előtt túlerőltetett adócsökkentések, a rossz belső tartalmakkal létrehozott PPP-konstrukciók hosszú távon vonnak el forrásokat.
A hatékony állam karcsú, de egészséges, a piaci teret szélesítő, ám erős. Megfelelő anyagi eszközökkel és értékrendbeli tartalmakkal is rendelkezik a belső kohézió megteremtéséhez, a felzárkózást jelentő gazdasági, kulturális nemzeti stratégia megvalósításához.
A nemzeti stratégia megvalósításának feltétele az egyensúly mellett megvalósuló növekedés. Ám célja és sikerének alapja, hogy e növekedésből fokozatosan erősödő részt kapjon a növekedés valódi forrását adó (mostani, vagy a munkából már nyugdíjba vonult) munkavállaló, a hazai vállalat és vállalkozó, a tudós, az oktató és az oktatott, a felemelkedéséért maga is tenni akaró eddigi leszakadó egyén, család, önkormányzat, régió.
Azaz törlesztenivaló van, és ez nemcsak az államadósság, hanem az állam a társadalom felé évtizedek alatt felhalmozott adóssága is.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár