Práger László: Mi a kérdés a népszavazás után?

2003. május 16.


Semmilyen meghatározó magyar politikai erő nem kérdőjelezheti meg a globális és az európai harmonizáción túlmutató belső, kívülről sokszor elő nem írt, vagy éppen háttérbe szorított nemzeti-stratégiai célokat.

Válaszolni értelmes kérdésekre érdemes. Az értelem nemcsak tartalom-, hanem időfüggő is.

Az "Egyetért-e azzal, hogy a Magyar Köztársaság az Európai Unió tagjává váljon?" értelmes kérdés lehetett volna a rendszerváltáskor, 1990-ben. Vagy (a majdani EGK-ra vonatkozóan) az 1956-os magyar forradalom tizenkét napja valamelyikén.

Az '56-os magyar forradalom és szabadságharc véráldozatai a világ jól megtervezett - a második világháború során a nagyhatalmak által hosszú időre megállapított - rendjén legfeljebb csak valamilyen elvont etikai értelemben változtattak. Történelmünkben újra kivívtuk a "hősi, az Európát, a fejlett világot védő nemzet" jelzőt, természetesen máig sem kitörölve ezzel az adott hatalmi erőterektől "tartósítottan" őrzött - és bármely kívánatos időben felidézett - "áruló, az utolsó csatlós ország" sokaknak jól csengő és hasznosítható megbélyegzést. Az erős nemzeti öntudat, értékrend kiépülése semmilyen nemzetközi erőtérnek soha nem érdeke. Mert nem csak mi tudjuk: a gyengék feloldódnak a globális világban, vagy az integráció terébe lépve, az erős nemzetek többletforrást meríthetve abból még erősebb nemzetté válhatnak.

A rendszerváltáskor a kérdés feltételéről nemcsak mi, hanem a négy évtizeden át csodált "Nyugat" is gondosan megfeledkezett. A felépített és megtervezett (a világba épített?) európai rendbe még messze nem volt beleillesztve Magyarország és a "Rest of Europe" befogadása. Mindeközben a "globális világ" erőtere sokkal pragmatikusabban, százezer oldalas joganyag évtizedes áttekintése és átvétele nélkül, a felesleges kérdésfeltevéseket is mellőzve önállóan cselekedett, és segítve-sietve belépett világunkba. A két világrendszert elválasztó falak látványosan leomlottak, és a megtervezett világtörténelem (csendesen) bebizonyította, hogy az eltérő erősségű gazdasági és politikai terek közötti falak lebontása (függetlenül a fizikai falbontóktól) sajátságos, egyirányú mozgást, behatolást alakít ki. A rendszerváltással Magyarország belső gazdasági, hatalmi tere egy csapásra nyitottá, szabaddá, átjárhatóvá és mindennek következtében történelmileg rendkívül rövid idő alatt nemzetközivé vált. E folyamatban nem csak az első rendszerváltó kormány ma túlzottnak tűnő liberalizációs gazdaságpolitikája játszott szerepet; a folyamatok tudatos, meggondolt és feltérképezett előkészítése már jóval előbb, a nyolcvanas évek második felében megkezdődött.

Mára tény: Magyarország az Egyesült Államok vezette globális világban él, és a globális világ Magyarországban él. De az "országvilágok" színtere mellett része vagyunk egy sokáig észre sem vett, évtizedek alatt gondosan felépített országok feletti, nemzetekhez nem kötött új globális erőközpontnak is. E vállalatvilágokat szemlélve az Exxon, a General Motors, a Daimler-Chrysler "GDP"-je egyenként akkora vagy nagyobb, mint Pakisztáné, Nigériáé, Magyarországé, Csehországé vagy Romániáé.

A globális világ belső terünkben is jelen van, a magyarországi ipari és energetikai vállalatokban, a pénzügyi szektorban, a kereskedelemben, a stratégiai pontokon, az érdek- és értékkörök központjában. Mindez akár (egy adott tér számára) versenyelőny is lehet a globális világban. A döntő kérdés: hajlandó-e illeszkedni hozzánk, és azonosulni velünk, a befogadó országgal, nemzeti érdekeinkkel és értékeinkkel e hazánkba bejött, befogadott, megtelepedett külső (és részben már belsőként megjelenő) erőtér, vagy saját erejét fokozva, saját gazdasági és értékrendjét kívánja egyedüliként "ránk ruházni". Mert ha hajlandó belső fejlődésünk kereteibe integrálódni, ahhoz érdemben hozzájárulni, akkor a közös pontok megtalálhatók.

A nemzetköziség, a globalizmus természetesen lényegéből fakadóan nem csak Magyarország erőterében létezik. Ami azonban alapvető különbség a "történelmi" nyugati demokráciák és Magyarország között: a rendszerváltással Magyarország anélkül lépett a nemzeti létet és fejlődést kizáró kommunista egyeduralomból, a KGST és a Varsói Szerződés kötelékeiből egy új, akkor úgy tetszett, teljesen szabad világba, hogy akár egy történelmi percre is saját maga lehetett volna. Magyarország - minden nyugati nemzettel szemben - saját független nemzeti értékrendjét, gazdaságát, polgárságát nem teremthette meg, mert belső tere (evvel együtt érték- és érdekrendje) egy csapásra nemzetközivé vált.

A 2003. április 12-én - a meghosszabbított, este kilenc óráig tartó népszavazási menetben - feltett európai kérdésnek pártpolitikai, legitimációs mellékzöngéken kívül már nem volt értelme. A rendszerváltás utáni magyar gazdaságpolitika (és az azt irányító külső és belső erőtér) a globális világ térnyerését - rendkívül sok és változatos indítékból - folyamatosan bátorította. A másik erőtérhez, az EU-hoz való csatlakozást egy nem múló, általam EU-fóriának elnevezett, felfokozott várakozási állapotban nem a nemzeti fejlődés eszközének, hanem tartalmát alig vizsgáló célnak tekintette egészen a századfordulóig. A belső nemzeti fejlődés kérdése (benne a hazai nagy-, közép- és kisvállalatok fejlődésével, a polgárosodással, a szociális gondoskodással, az idősek és a fiatalok, az aktívak és a munkán kívül rekedtek körével, az oktatással, a tudomány szerepével stb.) elsikkadt.

Mi az eldöntendő vagy eldönthető kérdés 2003-ban a történelmileg már bejárt, eldöntött gazdasági és azon messze túli reálfolyamatokban?

A kérdés egy népszavazás papírlapjára túlságosan hosszú, de egy nemzet döntéseit nem mindig néhány mondatos, gondosan megkonstruált népszavazási kérdéseknek kell eldönteniük. Az "Európa a jövőnk, Magyarország a hazánk" EU-vitairat fő mondandóiról töprengve, vitatkozva és e gondolatokat megfogalmazva magam az Európai Tükör folyóiratban 2001 végén publikált tanulmányom néhány fontosnak tartott tartalmi része mellett hosszú címét is szerettem volna a kiadványra "ráerőltetni". Ez így hangzik: A magyar nemzeti (gazdasági) fejlődés az EU-csatlakozás és a globalizált világ kereteiben.

Úgy érzem, hogy jövőnk, itthoni és világbéli helyünk megtalálása végett e három tagadhatatlanul létező, egymásnak sokban ellentmondó, de kikerülhetetlen erőtér viszonyát kell meghatároznunk, melyben számunkra alapvető és első a rendszerváltás forgatagában, a globális igazodásban, az EU-harmonizáció bűvöletében elfelejtett vagy "elhalasztott" nemzeti fejlődés és lét.

Ma már ezt a hármas összefüggést senki sem vitatja. Semmilyen meghatározó magyar politikai erő nem kérdőjelezheti meg a globális és az európai harmonizáción túlmutató belső, kívülről sokszor elő nem írt, vagy éppen háttérbe szorított nemzeti-stratégiai célokat. De alapvető kérdés: a szavak, a média, a tömegpropaganda világában egyezik-e a naponta megfogalmazott honi és külföldi frazeológiával a valódi tartalom és a ténylegesen vállalt cél? A másik: belátható időn belül túl tudunk-e lépni a napi politikai manőverek és egyezkedések megtévesztően megnyugtató keretén, és el tudjuk-e érni a tartós összefogást, a nemzeti kohéziót, amelynek épp az a lényege, hogy "beleférnek", sőt részei az érdekkonfliktusok, pártküzdelmek, hatalomváltások. A nemzeti kohézió éppen ezek megléte mellett tud túlemelkedni a kisebb vagy nagyobb, de mégis felszínes, időleges kiegyezéseken és megegyezéseken, feszültségeken, szembenállásokon. Mert - ne feledjük - a globális világ könyörtelen, de erőtől duzzadó kereteiben (és ugyanúgy az Európai Unióban) a gyenge, széthúzó nemzetek feloldódnak, míg a nemzeti kohéziójukban, összetartásukban erősek többletforrásokat és új esélyt nyerhetnek.

Ennek a nemzeti kohéziónak, összetartásnak és összetartozásnak az eléréséhez 83,76 százalékos "igen" talán nem is kell, de a 45,62 százalékos részvételi arány elkeserítően és kilátástalanul kevés lenne.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár,
a Miniszterelnöki Hivatal volt integrációs főcsoportfőnöke

vissza

Nyomtatható változat