Práger László: A vén Európa és a belső fejlődés

2004.március 5.

ALIG KÉT HÓNAPPAL Magyarország teljes jogú EU-tagsága előtt talán már ködbe vesznek a kezdetek. A dátum persze amúgy is kérdéses, hiszen sűrűn ismételjük (hátha meghallják): nem új tagokként lépünk "Európába"; mindig is, sőt sok mostani tagországnál régebben és intenzívebben tagjai voltunk a nehezen definiálható Európának.

Egy jó másfél évtizeddel ezelőtti esemény azonban sok szempontból joggal nevezhető a második világháború utáni négy évtizedes kivetettségünk után, a spontán visszatérési kísérleteket követően, az Európai Gazdasági Közösségbe (az Európai Unióba) való közeledési-csatlakozási folyamat kezdőpontjának. 1988. június 30-án egy meggondoltan és megfontoltan magas szakmai tudású, de a történelmi eseményhez mérten visszafogott rangú, minisztériumi főosztályvezetői szintű magyar küldöttség Brüsszelben parafálta az Európai Gazdasági Közösség és Magyarország közötti kereskedelmi és gazdasági együttműködési megállapodást. Ez akkor is tény, ha az aláírók között volt a későbbi, a rendszerváltás utáni (konzervatív) külügyminiszter vagy a majdani (szocialista) államtitkár.

A visszafogottság talán azt jelentette: a magyar politikai és gazdasági vezetés - a mából visszanézve a rendszerváltás kapujában - még többesélyesnek ítélte meg a magyar, az európai és a világpolitikai erőterek időben közelebbi és távolabbi belső és külső alakulását. Ezt látszik megerősíteni egy néhány hónappal későbbi tény: szeptember 28-án az együttműködési megállapodás aláírására az a (felső pártvezetésen kívül, de a kormányzati vonalon meghatározó) miniszterelnökhelyettes utazik, akinek nyugdíjazása éppen néhány nappal azelőtt vált véglegessé és az aláírást követő napokban publikussá. A csatlakozásunk várható időpontjára akkor kétféle logikus válasz volt adható. Az egyik, a Varsói Szerződés, a KGSTtagság talán már kételyekkel kikezdett, de még erősen élő öntudatosságából adódó: soha. A másik bátor, de időtávjában pesszimista: a távolabbi jövőben, akár egy évtizedig is várva.

1998. március 30-án hat ország részvételével ünnepélyes külügyminiszteri beszédekkel megkezdődik a differenciált felvételt hirdető keleti bővítési folyamat. Aztán a hat ország és az EU nemsokára hozzáfog a százezer oldalnyi joganyag gondos átvilágításának; 1999 decemberében Helsinkiben újabb hat országgal tizenkettőre bővül a csatlakozási tárgyalásokat folytatók köre, Törökország hivatalosan is tagjelölt lesz; 2003. április 16-án a kormányfők Athénben ünnepélyesen aláírják a csatlakozási szerződést: az EU 2004-ben tíz, majd rövidesen újabb két taggal bővül.

Magyarországon a gazdasági és politikai erőtér azonban "többcsoportú", strukturált, bár a meghatározó, mindent eldöntő vonalak egyre markánsabban előbújnak évtizedekig gondosan tervezett, de többé-kevésbé rejtett drapériájuk alól. 1988 (és összességében a nyolcvanas évek) magyarországi színpadán még egyszerre van jelen a megállíthatatlanul visszaszoruló szovjet hatalmi szövet, annak külső és belső (a múltat még féltő és e féltésből a jövőt előkészítő) képviselői és a demokratizmus, a szabadság szelét jelentő, magával azonosító, döntően az Egyesült Államok vezette globális erőtér. A lényegében az USA által irányított, az egész világot átfogó nemzetközi szervezetek közül a kereskedelmet letérképező GATT-hoz Magyarország már 1973-ban csatlakozik. 1982-ben a KGST- és VSZ-tag Magyarországot felveszik a Nemzetközi Valutaalapba, majd a Világbankba.

Miközben "a vén Európa" országokban, határokban és azok szigorúan egymás közötti feloldásában, lassú átalakulásokban, megfontolt lépésekben gondolkodik, és a vasfüggöny kényszerűnek láttatott, de rövid távon talán számára kényelmes fenntartásával szűklátóan saját magasabbrendűnek vélt fejlődését félti, helyezi előtérbe, a globális világ - meghagyva az országokat - átlép az országokon is. Az országok beépülnek a globális világba, és a globális világ beépül az országokba. Kialakul a vállalatvilág, a transznacionális cégek országokat meghaladó hatalma. Nyugat-Európát elbűvöli, hogy az országok közötti világkereskedelem 6000 milliárd dollárt ér el, és ennek egyharmadát az Európai Unió országai adják. A globális tér csendben regisztrálja: a hatalmas transznacionális vállalatok külföldre kihelyezett, a fogadó országba besimult, annak részévé váló leányvállalatainak éves forgalma 16 000 milliárd dollár.

Említettem: míg 1988-ban évtizedes "titkos" egyezkedések után parafálásra került a magyar-európai közös piaci megállapodás, ugyanennek az évnek szeptemberében a gazdasági és tulajdoni hatalomáthelyezés előkészítésében, "lebonyolításában" központi szerepet elnyert torontói Andrew Sarlós már a százmillió dolláros alaptőkéjű Első Magyar Befektetési Alap létrehozásának közepén jár. Míg egy évvel korábban még a magyar kormányzati és vállalati vezetők legracionálisabb, leghatékonyabb tárgyalási összetételében, ültetési sorrendjének megrajzolásában, megtervezésében kér tanácsot, 1988 őszén a gazdasági szabályozórendszer, az adórendszer, a vállalkozásokra vonatkozó törvények optimális változtatására már ő ad javaslatot - sokszor sokat és hatékonyan tárgyalva fontos vagy majdani fontos budapesti kormányzati emberekkel, bankárokkal, leendő befektetőkkel, vállalati csúcsvezetőkkel. De konkrétak az elképzelések a nyugdíjpénztárak kialakítására, ingatlanvásárlásokra, szállodai befektetésekre, a nyomdaipari, a kiadói együttműködésre, kereskedelmi lánc megvalósítására.

Egyetlen évvel még visszalépve: 1987-ben neves közgazdász társaimmal amerikai meghívásra Washingtonba, majd azt követően Bloomingtonba utaztunk, ahol az egyetemen a kihelyezett magyar tanszék már régóta működött. A magyar-amerikai közgazdász-konferencián a kibővített nyitottságelmélet (benne hívő) magyarországi megfogalmazójaként megtartott bevezető előadásom után a szocialista kötődésű meghívottak, a későbbi rendszerváltó kormány két miniszterének, az SZDSZ rendszerváltás utáni frakcióvezetőjének és a fiatal demokratikus körökhöz közel állónak mondott kollégám előadásait egyaránt meghallgathattam. És hogy a kör még szélesebb legyen, beszélhettem a piacgazdaságról a vendéglátókkal, a vacsorára megérkezett Soros Györggyel és az ugyancsak Bloomingtonban tartózkodó kiváló, a rendszerváltás folyamában azóta is kimagasló szerepet és teret betöltő magyar menedzserrel.

Biztonsággal állítható: a "rendszerváltás" (vagy legalábbis az ahhoz vezető út kiépítése és kijelölése) már a nyolcvanas években megkezdődött. A nyolcvanas évek végének magyarországi terében a lefelé hajló szovjet hatalom mellett, majd előtt sokkal határozottabban és meghatározóbban volt jelen a globális erőtér, mint az európai integrációs vonal. Ebben a hármas, majd kettős hatalmi térben kellett megtalálnia a helyét a rendszerváltó erőknek, amikor - nyilvánvalóan a történelmi "közelségből" adódóan is - maguknak az erőtereknek a felismerése is kérdéses lehetett. Nyilvánvaló, hogy az "önmaguktól" rendszerváltó erők (önmagukon belül is) és a rendszerváltásban szerephez jutott erők politikai, ideológiai, szemléleti és érdekviszonyai rendkívül különbözőek voltak. De legfeljebb csak ma nyilvánvaló: a nemzeti érdekképviselet és a rendszerváltó elkötelezettség egybeeshet, ám egymástól távol, egymással kibékíthetetlen ellentétben is állhat.

Mindennek felismerése (ma már beismerhető) legalább évtizednyi történelmi visszapillantást követelt. És a felismerés meg a tényleges cselekvés még egy további feltételt támasztott: a megvalósításhoz megvalósítási politikai-gazdasági helyzet, politikai erőtér birtoklása kellett. Az elméleti felismerések és a gyakorlati megvalósítás egybeesése - úgy vélem - az ezredfordulóra adatott meg. A felismerés: az európai uniós csatlakozás, a globális világban való jelenlét és a nemzeti fejlődés, érdekképviselet elfelejtett, a rendszerváltásból jórészt kimaradt vonalának józan összeegyeztetésére van szükség. A globális világhoz erősen, már a nyolcvanas években szorosan kapcsolódó Magyarország (alapvetően nem önmaga hibájából) fáziskéséssel, a társulási szerződéssel, majd a csatlakozási folyamattal harmonizálódik az Európai Unióhoz. A nemzeti (belső) megerősödés megbocsáthatatlanul elmaradt folyamatát kísérelte meg - évtizedes késéssel - pótolni a Széchenyi-terv.

A tétel korábban is megfogalmazódott, és 2002-ben az Európa a jövőnk, Magyarország a hazánk című gazdaságpolitikai alapvetésbe is meghatározó tézisként bekerült: a gyenge országok az integrációval az integrációban feloldódnak, az erősek pótlólagos erőkhöz juthatnak. A belső fejlődés számára a megismételhetetlenül legfontosabb időszak a csatlakozásig terjedő idő, amely alatt az elmaradt nemzeti fejlődés vonala felerősödhet.

Magyarország 2004. május 1-jén az Európai Unió teljes jogú tagja lesz. A sok kérdés közül az egyik legfontosabb: Budapesten és Brüsszelben hogyan, milyen erővel és erőkkel, mennyire képviselhető és pótolható a megismételhetetlen?

A szerző közgazdász, tanszékvezető egyetemi tanár, a Miniszterelnöki Hivatal volt integrációs főcsoportfőnöke

vissza

Nyomtatható változat